Az ARTfilm - Filmklub 2025. április 3-án este hatkor William Dieterle: Portrait of Jennie c. filmjét vetíti.
Érdekes vitatéma a klasszikus filmhez: vajon melyik szereplő álmodhatja a filmet? Vagy ki melyik részét?
Luis Buñuel inspirálónak érezte a Jennie portréját tucatnyi filmjéhez.
Érdemes regisztrálni az év legnagyobb filmklubos csemegéjére: https://www.modulartacademy.hu/termek/2025-04-03-1800-william-dieterle-portrait-of-jennie/
Az egyik legsejtelmesebb utalás a filmben Robert Browning Andrea del Sarto, A makulátlan festő c. versére történik:
"Proportion, anatomy, color... he had everything and nothing. He painted a perfect hand... while Raphael drew a formless claw.
But Raphael loved his work.
Poor Andy del Sarto."
Robert Browning versét itt olvashatjuk magyarul: https://www.magyarulbabelben.net/works/en/Browning%2C_Robert-1812/Andrea_del_Sarto/hu/45593-Andrea_del_Sarto_
jonathan5485 kiváló elemzését itt olvashatjuk Andrea del Sarto inspiráló portéjáról:
John Keats szintén inspiráló versét itt olvashatjuk magyarul:
Andrea del Sarto 1486-ban született Firenzében, három testvére volt. Valódi neve Andrea d'Agnolo di Francesco, a „del Sarto” azt jelenti, hogy „a szabó fia”, hiszen az volt apja, Agnolo hivatása. Nyolc éves korában a szülei kivették az általános iskolából, miután megtanult írni-olvasni és egy helyi ötvös tanoncának adták, de ő nem szerette ezt a munkát, hanem ihletet merített a mestere modelljeiből és kiváló rajzokat készíszett róluk. A helyi, firenzei festő és fafaragó, Gian Barile felfigyelt a rajzaira és szárnyai alá vette, első művészeti leckéit adva neki. Andrea rövid időn belül igen tehetséges művész lett a korához képest. Tizenkét évesen Barile beajánlotta a nagy firenzei művészhez, Piero di Cosimo-hoz inasnak. Andrea del Sarto négy évig maradt Piero di Cosimo műhelyében. 1505-ben barátságot kötött egy másik fiatal olasz festővel, Franciabigióval, aki négy évvel volt idősebb nála és Mariotto Albertinelli olasz festő tanítványa volt. Egy évvel később, 1506-ban Andrea továbblépett a tanoncságból és Franciabigio-val kezdett közös vállalkozást. Műhelyük a Piazza del Grano-n volt, itt éltekl és dolgoztak és hamarosan híres freskófetők lettek. A Basilica della Santissima Annunziata di Firenze számára készített freskóikat nagyra értékelték egyházi megbízóik, a Szervita Testvérek, akik Andrea del Sartót Andrea senza erroriként avagy a hiba nélküli Andreaként emlegették. 1509 és 1514 között számos további freskót készített templomokba, de közben Andrea del Sarto és Franciabigio barátsága felbomlott.
Ezek a freskók növelték Andre del Sarto hírnevét, és hamarosan az egyik vezető firenzei festővé vált. A huszonhárom éves Andre del Sartót Közép-Olaszország legjobb freskófestőjének tartották, alig vetekedett vele a négy évvel idősebb Raffaello. Michelangelo Sixtus-kápolna freskói ebben az időben még csak előkészületi stádiumban voltak, így lehetett Andrea akkor a freskók legjobb mestere.
Del Sarto és Franciabigio a barátságuk idején gyakran jártak közösen társaságba, egy ilyen alkalommal találkozott Andrea a szép Lucrezia del Fedével, aki akkor a kalapos Carlo Recanati felesége volt. Szerelem lobbant fel közöttük első látásra. Így amikor a férje 1512. végén meghalt, Lucrezia feleségül ment Andreához. Andreát lenyűgözte a gyönyörű nő és sokszor festett róla portrét, sőt gyakran más hölgyek portréiba is Lucrezia vonási vegyültek... Ez a szenvedélyes kapcsolat férj és feleség között döntő hatással volt a festő életére.
1516-ban két képét a francia király, I. Ferenc udvarába küldték, akit del Sarto művészete annyira lenyűgözött, hogy 1518-ban meghívta őt Párizsba. Júniusban Andrea del Sarto, a szeretett felesége nélkül, a francia fővárosba ment a tanítványával, Andrea Sguazzellával. Az udvarban dolgozott és jelentős javadalmazást kapott. Jó munka, jó fizetés, így minden tökéletes lehetett volna, de valami hiányzott. Azaz valaki - a felesége, akit Firenzében hagyott. Lucrezia egyre elégedetlenebb lett, követelte a férje hazatérését. Andrea megkérte a királyt, és ő engedélyt adott, hogy visszatérjen Firenzébe egy rövid látogatásra a feleségéhez. Ferenc király azzal a feltétellel egyezett ebbe bele, hogy Andrea rövid időn belül térjen vissza. Adott egy komolyabb összeget is a művésznek, hogy vásároljon és vigyen neki néhány olasz műalkotást.
Andrea a pénzen azonban nem festményeket vásárolt, hanem valószínűleg a felesége megnyugtatására, egy házat vett maguknak Firenzében. Inkább feladta fényes állását a francia királynál, mint hogy elhagyja a szeretett feleségét. Ez az "árulás" azt jelentette, hogy soha többé nem térhetett vissza Franciaországba, és más uralkodói udvarban sem bíztak benne többé. A következő tíz évben Firenzében maradt és festett. 1529. októberében Firenze városát a hatalmas német császári és spanyol királyi hadsereg ostrom alá vette. Az ostrom tíz hónapig tartott, majd a várost elfoglalták és kirabolták és Alessandro de Medicit kiáltották ki az elfoglalt város új uralkodójának.
Andrea del Sarto a városban maradt az ostrom alatt, és a következő évben meghalt a bubópestis világjárványban, amit a feltételezések szerint a megszálló hadseregek vihettek be a városba. Andrea del Sarto 43 éves volt. A szerviták templomában temették el. Az olasz művészek nagy életrajzírója, Giorgio Vasari azt állította, hogy Andrea egyáltalán nem kapott figyelmet a feleségétől a halálos betegsége alatt, de a pestis annyira ragályos volt, hogy akkoriban nem is volt szokás a megbetegedett rokonokkal maradni, hiszen biztosan elkapták volna a szinte mindig végzetes betegséget. Az élénk fantáziájú Vasarinak egyetlen kedves szava sem volt Lucreziához. Elmondása szerint a nő hitetlen volt, féltékeny, fennhéjázó és morcos a férje tanítványaival. Lucrezia del Fede 40 évvel élte túl a 2. férjét.
Andrea del Sarto inspiráló olajfestménye, a Hölgy portréja, Petrarca-kötettel, (1528 körül) jelenleg a firenzei Uffizi Képtárban található. A fetményen látható szép nő Maria del Berrettaio, 1513-ban született és Andrea del Sarto mostohalánya volt: feleségének Lucreziának az első házasságából született lánya. A portré a reneszánsz fénykorának és a manierizmus idealizálásának egy érdekes keveréke. A portréművészet akkor már 100 éve népszerű volt a módos középosztály köreiben. Abban az időben a női portrékon az ülő hölgyet általában profilból ábrázolták és egyenesen előre nézett, de szemkontaktus nélkül a kép nézőjével, hogy megőrizze illedelmes szerénységét. A XV. század végére azonban ez a szokás változni kezdett: a művészek innentől kezdve háromnegyedes, vagy akár teljes arcot mutattak a hölgyekről, így képesek voltak megragadni a nő teljes szépségét és kiemelni az arca tulajdonságait. A szerénység megőrzése érdekében azonban a nézővel szemben ülő nő gyakran elfordította a tekintetét, vagy lefelé nézett a festményen.
Andrea del Sarto ezen portréja más, mit az akkor szokásosak. A művész nagyon sötét és sima hátteret választott, higy kiemelje vele a fiatal nő arckifejezését. A hölgy egy félköríves székben ül, ruházata kissé egyszerű, hiányzik belőle a fényűzés, amit más kortárs női portrékon általában látunk, és amivel a megrendelők a családjuk gazdagságát kívánták közvetíteni. A magas nyakú blúza tiszta érzést kelt, a kék felsőruhája elég nehéz és telt ahhoz, hogy elrejtse a testének a körvonalait. Öltözködésének egyetlen divatos eleme a népszerű vágott ujjú ruha. A hölgy haja hosszú, egyenes és egyszerűen egy sima csattal van összefogve. Egyenesen ránk néz, enyhén mosolyog. Szinte alázatos és félénk mosoly ez. Ez nem egy idealizált női portré, Andrea del Sarto nem akarta "szépíteni" a hölgyet. Olajszínű bőre elüt az akkori szépségideál világos bőrtől, arca telt és nem látszanak rajta a korabeli szépségek finom csontszerkezete, hosszú nyaka és ragyogó ovális szemei sem.
Hölgyünk kezében egy könyvet tart, amit nyilván elolvasott és nekünk, nézőknek is ajánl, hiszen manierista stílusban mutató ujjaival a könyv szövegeit jelzi pontosan. A Petrarchino, amit a kezében tart, a XIV. századi olasz tudós és költő, Francesco Petrarca népszerű műve volt. Petrarca, "a humanizmus atyja" szonettkönyvének a központi témája a költő hosszú-hosszú és heves szerelme egy nő iránt, akivel még a húszas évei elején találkozott. Laura de Noves, Hugues de Sade grófnak, de Sade márki ősének a felesége volt és hat évvel fiatalabb Petrarchánál: 1310-ben született Avignonban. A történet szerint Petrarcha először 1327-ben, Nagypénteken látta őt a húsvéti misén, a Sainte-Claire d’Avignon templomban. Pertrarca a következő három évben, amíg Avignonban élt, üldözte Laurát a templomban és a sétái során. Végül a költő elköltözött Avignonból, de tíz év múlva visszatért és ekkor kezdett el szonetteket írni a nő dícséretére.
A festményen a hölgy a következő szonettekre mutat:
CL
Hideg szivébe, lelkem hő sóhajja,
Szállj s törd jegét, hogy szánja szenvedésem.
Az ég ha indul földi epedésen, [ajka!
Vagy sírom lesz, mely nyugtot ád, vagy
Oh édes eszmék, szálljatok, csak rajta!
Oda, hol rám se néz már az a szép szem!
Hiú reménykedésemet bevégzem.
Ha megváltozni sohasem ohajtna!
Elmondhatjátok — keveset is mondtok!
Hogy minket úgy epesztenek a gondok,
Amily nyugodtan s vígan maga él!
Bizton mehettek! Ámor elkísér!
S tán sorsotok majd nem lesz mostoha —
Jó légre vall napomnak sugara!
CII.
A csillagok, az ég, az elemek
Versenyre keltek, ezt a fényt csinálva,
A mely a természetnek tükre lett.
Meg a napé, mely párját nem találja.
Az új munkának oly dicső a bája,
Hogy rája még csak nézni sem merek -
Hisz abb’ a szembe, abb’ a csudalángba
Ámor belévitt minden kellemet!
A lég, amelyet rezget sugara
Kigyúlad szűzi fényben; hogy mi fény ez,
Azt ki se bírnám mondani soha!
Ott aljas vágyakat hajh, ki sem érez
Csak jót s nemest... Ah élt-e valaha
Szép nő, rút vágyakat eloltni képes?
**************************************************************************
